A hideg csípte hármunk arcát, amikor berobogott a 12.30as IC Budapest irányából. Fürkészve kerestük a sok idegen arca között azt a néhányat, amit ismertünk és mikor végre megláttuk vinnyogva szaladtunk hozzájuk, mint ahogy a hülye picsák szokták (igen, ilyenkor elérzékenyülök és elkap enegm is a hév). Megérkezett Lilla, Bori és Dorina. Az első két perszonáért kegyem volt felelős így velük eltávoztam az autónk irányában és Dorinára Eszti vigyázott.  De mi cél vezérelte őket, hogy lejöjjenek ide a messzi havas délre? Ugye a korábban már olyannyira emlegetett Kispál koncert a Sportcsarnokban.
    Keine panic! 4000+X ember mondhatni kényelmesen megfért az épületben. Voltak lent, fent, középen, jobbra és balra. A műsor több, mint három órás volt így a népek cserélödtek gondolom és mindenki volt mindenhol. A zenekarnak is szüksége volt pihenésre így akkor lépett fel a vendég Csík zenekar is (az egy dolog, hogy mi is ezt tekintetük pausenak és lefeküdtünk a közönségtéren egy kicsit), mindenesetre jónak tartottam őket is. De a lényeg, hogy Lovasiék tényleg megadták a módját a 20. szülinapnak és ezt a közönség is érezte és most tele vagyok kék és lila foltokkal, de hát melyik koncert után nem szoktam... de (mindig kell egy de, ami miatt hadd tűnjek már kritikusnak) az nem igazán nyerte el tetszésem, hogy elején a lendületes számok és aztán egyre lassult az egész. Az eredmény: a nép elpunnyadt a végére (többek között mi is a lelátón végeztük ülve), illetve a levegő egy nagyon értékes dologgá vált, tehát nem hiányzott sok olykor az ájuláshoz és a niktonfüggők is száműzve lettek.  Hosszú is volt és sokak nem várták meg a koncert legvégét, hanem a ruhatárhoz csattogtak, ahol harcok árán próbálták beszerezni saját ruhadarabjaikat a lassú öreg néniktől, ami egyáltalán nem volt könnyű (szerény személyen csupán 6 számon keresztül várt ott és nyüszített, hogy 'ide is tessék jönni, mert ez már diszkrimináció velünk szembe'). De amúgy komolyan jó koncert volt. Ott volt mindenki, aki számít nekem (Pécsen kivüliek és belüliek egyaránt) és már csak ezért is megérte elszenvedni ezeket az apróságokat és különben is 'Tekerd meg a volumét, hadd legyen nagyobb hangerő!'.
    Energia leszívva, hideg van. Egyesek haza, mások afterpartyba, harmadikak pedig Tescoba igyekeztek. Kaja. Energiaital. Mi másra is lenne szükség? Kabátra. Legalábbis Borinak. Ő elhagyta a ruhatáros cetlijét így ő szórakozott egy kellemeset még a Sportcsarnokban, míg mi vidáman gyűjtöttük be a dolgokat az áruházból. Mindenesetre ez heppi end lett és igyekeztünk átszelni a városon, hogy eljussunk a tömött Hard Rák Caféba, ahol végülis nem voltunk sokáig. Haza. Meleg. Alvás. KELL, mert megérdemeljük.
    Másnap készülődés, hisz érkezik be Mamusz Pécsre, illetve Bori és Dorina mennek haza a nagyvárosba. Eszti idegesen magyarázta nekem, hogy Dorina ismét hanyagolta a vendéglátás azon részét, amibe a tápanyag fogyasztás tartozik és ő közben mosolyogva hallgatja ezt. Télen Pécs nem egy túl izgalmas hely (vagyis szvsz DE, csak gecihideg van és nem vagyok hajlandó kint tartózkodni a hóban), így az Árkádban lebzseltünk addig, míg nem volt IC time és levittük a kettő budapestit a főpályárra. Lilla, Mamusz és én elmentünk Esztiékhez enni aznap délután, ahol ízelítőt kaphattunk a szorgos, zizegős családi életből és még jól is laktunk és köszönve a jótartást mi vissszamentünk a központba. Esti programként beültünk a Winstonsba forró csokiért, ahol már a három fős társaság bővült négy taggal az osztályomból. Az hogy én kellőképp izgultam, hogy a két csapat szimpatikusnak találja e egymást akárcsak egy kicsit is senkit ne érdekeljen. Kis szívem boldog volt, és csak akkor szakadt meg, mikor Mamusz férfias hangjával közölte, hogy Sziasztok és mi Lillával könnyes búcsút vettünk tőle a paraszelosztónál és nem sokkal később mi is hazatávoztunk, hogy aztán hajnali négyig kritizálhassunk kedvünkre, illetve bizarr tartalmú honlapokat nézegessünk. Me' mé' ne? Biztos van rájuk igény, ha még léteznek...mondjuk az már más kérdés, hogy kik azok a beteg állatok.
    Elérkezett a harmadnap. Az ébredés nehezen ment, de sikerült másfél órával később. Lillával az ebéd mellett döntöttünk, vagyis csak addig míg nem nyeltem le egy szál hajam és nem kezdett el mesélni a hajcsomókról az emberi szervezetben és ezeknek a kalandos útjukról (szeretlek <3). Habzócukorral elláttam őt és indulás az állomásra. Ekkor még nem sejtette, hogy telefonja töltőjét a nagy kapkodásban itt hagyta. (Szerintem még most se sejti, ha már itt tartunk.) Mindenesetre a Magyar Posta a barátunk... szóval vonat. Utálok búcsúzni és főleg így, hogy most már úgy kellett, hogy egyedül maradtam a peronon.